Rém büszke voltam magamra, végre megnyugodtam, sikerült
odafigyelnem hogy hová nyúlok, hová teszem a lábam - ne kavarjam fel
az üledéket, ahogy azt tanították. Egyszer csak a járat elfogy, és egy
csodálatos terembe érkeztem. A kb. 3 méter magas és 6-8 méter széles
teremben álomszép alakzatok, kristályos falak tárultak a szemem elé.
Hoppá, megérkeztünk István terembe. A vezető kötél befut a terem közepére
a tükörsima üledékből kinyúló vasrúdhoz, ott két ágra szakad balra és
jobbra lehet haladni. Előzetes eligazítás szerint itt balra fordulok
a Neo-Dexion ág felé. És itt hatalmasat hibáztam, ég is a pofám emiatt
rendesen.
Az előzetes olvasásaim és hallott infóim alapján az István terem alja
fél méter vastag üledékkel borított, amibe belehuppanva a finom üledék
felszáll a látótávolságot nullára csökkentve.
Éppen ezért én a "91 merüléses profi búvár, a vörös tenger réme,
ahol centire lebegtem a koralltól tüdővel kibalasztolva", mit nekem
egy 3 méter magas barlang, úgy körbelebegem, hogy az üledéknek felébredni
se lesz ideje.
Nem tudom mi történ, az idegeskedés, az ismeretlen és nekem kicsit nehezen
kezelhető felszerelés vagy csak az, hogy a jacket nem tudott elég felhajtóerőt
termelni de a dolog egy kicsit másként sült el. Felfújtam amennyire
lehetett -úgy éreztem semlegesre- a bejáratban, majd elindultam befelé.